Magyar Ének

Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény
Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván
Búd vadonának reszkető ölén
És én, mint véred lüktető zenéje
Ahogy most lázas ajkadon liheg
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg:

A mindenségbe annyi jaj kiáltson
Ahány magyar rög innen elszakad;
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom
Kikaparom a földből a holtakat:
Meredjen égnek körül a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora
S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon
Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni
Csak magyar földön és csak magyarul;
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull;
De ezt a lelket itt hagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ősi rögbe:
El innen rablók, - ez az én hazám!
És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat
A jó Istentől visszazokogom;
És meg fúvóm majd hitem harsonáit
Bölcsővé lesz még minden ravatal, -
Havas Kárpáttól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!