A vén cigány

Zöld erdõ mélyén, kispatak szélén
párjával él egy öreg cigány.
Vén öreg ember nótája nem kell,
nem kell a nótája senkinek se már.

Szép tavasz járja, zöld a fa ága,
kisgalamb vígan turbékol a fán.
Õsz feje kábult, a szíve kitárult,
párjához így szól a vén cigány:

Hol van a hegedûm, párom?
Tavasszal minden vidám.
Városba elmegyek máma
én, az öreg cigány.

Egyszer még had muzsikáljak
szívembõl úgy igazán.
Szeretném elmuzsikálni,
hogy él még a vén cigány,
öreg cigány, a vén cigány.

És a vén ember elteper csendben,
hóna alatt a kopott hegedû.
Alig bír járni, lábain állni,
szívében mégis ott él a derű.

Városba érve fáradtan lép be
egy csillogó, fényes terem ajtaján.
A vére fellobban, a szíve megdobban,
középre tipeg az öreg cigány.

Nagyságos uraim, kérem,
nem tudom ismernek-e még?
Könyörgöm, de sokat húztam
valaha réges rég.

Egyszer még had muzsikáljak
szívembõl úgy igazán.
Szertném elmuzsikálni,
hogy él még a vén cigány,
öreg cigány, a vén cigány.

Csend lett egy percig, így szól az egyik:
Jó uraim ma mulatunk ugye?
Nyissanak ajtót, ezt a vén rajkót
látni szeretném repülni tud-e?

Ugrik a pincér, pénzt kap a viccér,
Kint van az ember, kész a hatás.
Jó öreg párja már halva találja,
beszól az anyó: Urak, jó mulatást!

Nem muzsikál soha sem már,
csendes lett már a vén cigány.
Ekkor már alussza álmát,
vadgalamb búg a fán.

Öreg, ván anyóka sírját
virággal díszíti már.
Vadgalamb sírva dalolja:
Élt egyszer egy cigány,
öreg cigány, a vén cigány.